Marosfő (Izvorul Mureşului)

A Gyergyói-havasokhoz tartozó Fekete-Rez (1538m) előterében fekszik, a 12-es országút és a Brassó-Déda székely közvasút mentén. A helység neve a Maros eredetére utal, amelynek forrása a Fekete-Rez oldalában található.

A 891 m magas Gréces-tető választja el Felcsíkot Gyergyótól. 1707-ben Both András itt próbálta feltartóztatni a Gyergyót megszállni készülő osztrákokat, de árulás miatt vereséget szenvedett. Marosfő sokáig Csíkszenttamás közigazgatása alá tartozott, ma Vaslábhoz tartozik. A római katolikus hitélet lelkes gondozója volt Ebner Lajos lazarista szerzetes, aki Alsó Marosfőn missziósházat és a Maros ,,turisztikai'' forrása mellett fakápolnát létesített. Ebner atya életének a brutális erőszak vetett véget 1989 karácsonyán. Marosfő régi kápolnája 1930-ban épült. Az 1990-es évek végén az akkor itt élő nyugdíjas Bálint Lajos érsek új római katolikus templomot építtetett. A plébánia kertjében álló kis harangláb harangja hosszú utat járt be: a csíkszentdomokosi dr. Kurkó Alajos hozatta szülőfalujának Olaszországból, aztán már nem volt rá igény, és így került Marosfőre. A szociális testvérek háza; a Pax-villa ad otthont a Slakta Margit rend tevékenységének. Sík Sándor papköltő az 1940-es években több napot töltött itt.

Mivel Marosfő könnyen megközelíthető mind autóval mind vonattal, számos turistaútvonal kiindulópontja.

Gyalogtúra lehetőségek: a Gréces tetőre ½ óra, a Fekete-Rez (1538 m) irányában, a Síposkő (1568 m) érintésével az Olt forrásához (3 óra, piros kereszt), a Súgó-barlanghoz és a Hagymás hegységbe (Nagy- Hagymás, Egyeskő).

A köztudatban él a Marosnak egy úgynevezett ,,turisztikai forrása '' a falu területén a Gréces-tető alatt a műúttól jobbra, mintegy 10 percnyi járásra.

A Maros és az Olt legendája

Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve. Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két növendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő tündér mégis szomorú volt mindig. Naphosszat üldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe.

Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedek. Maros, az idősebb, csendesebb természet volt, de bántotta erősen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az ő férjurát, aki hatalmas nagyúr volt a tündérek között, s egyszer feltámadott a király ellen is.

- Az legyen a büntetésed, mondotta a tündérek királya - hogy soha többé ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, a feleségedé maradjon a szárazföld. Eredj, s vissza ne kerülj ide többet!

A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége és gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.

- Anyám, édesanyám kérdezte egyszer Maros, miért vagy mindég olyan szomorú?

Melléje sompolygott Olt is, kérdezte ő is:

Beszélj édesanyám, hátha meg tudnánk vigasztalni?

Mondotta Tarkő:

- Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindég vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti édesapátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig.

- Hol van édesapánk? – kérdezték a lányok

- Amarra, messze-messze, keleten, ahol a nap kél, a Fekete-tenger az ő birodalma. Soha, de sohasem jöhet vissza onnét, s nekem sem szabad odamennem.

- Hát minekünk?

- Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon-, hegyeken, vad rengetegeken. Szavamat ha meghalnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is itt-ott ha állaná utatokat egy – egy szikla, erdő, de azokon ti könnyűszerrel törhetnétek át.

- Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?

- Akarjuk, akarjuk! – mondták lelkes szóval a leányok.

- Hát várjatok egy keveset, hadd vegyem elé aranyvesszőmet.

De míg Tarkő a vesszőért a másik szobába ment, Oltnak hirtelen eszébe jutott valami.

- Igaz kinek a nevével utazunk?

- Kiével? Hát az enyémmel! Én vagyok az idősebb – mondta Maros.

- Az igaz de serényebb én vagyok. Mindenütt elöl járnék, utat törnék, te meg nagy kényelmesen utánam folydogálnál. Nem utazom a te neveddel!

- Én sem a tiéddel!

- A rövid útnak vágok neki. Nem bánom, ha ezer szikla állja utamat, egy szempillantásra áttörök rajtuk, s hamarabb ölelem édesapámat, mint te.

- Csak eredj, én meg kerülő utakon járok, ahogy édesanyám tanácsolta.

Az utolsó szóra lépett be Tarkő, nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a lányokat, mindkettőt meglegyintette az aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.

- Ó, jaj nekem, hát nem együtt mentek? – jajgatott Tarkő. – vissza, jertek!

De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre, Maros is szaladt, de már valamivel csendesebben, de más irányba. S amint tovább-továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb.

Búsan sóhajtozott magában: ,,Ó, miért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam."

Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját:

- Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.

- Ó, vigyél el engem is esdekelt, Olt, hadd látom meg édesapámat!

Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjukat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.

- Apám! Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! –zokogott Maros és Olt.

Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe…